A hely, amit úgy hívnak: valahová

Ez a történet nem Jack Sparrowról szól, bár kétségtelenül köze lesz majd a történetnek hozzá is. Amikor gyerek voltam, a nagyszüleim padlásán kutakodtam Alsóhidvégen, az egyik nyári szünetben. Szerettem a falusi környezetet, Pest után valahogy mindig egy kis nyugalmat adott. Június 13-a volt, (nem péntek) délután, kristálytisztán emlékszem, mert este jöttek értem a szüleim, hogy hazavigyenek. De aznap, ebéd után valami furcsát éreztem, a padlás valahogy hívogatott, és bár a nagyiék nem szerették, ha fent játszom, mert tele volt pókokkal, pókhálóval, „semmi közöm hozzá” dolgokkal, a papa szerint máig harcoló német alakulattal is. Ezen mindig jót nevettem, mert akkor még fogalmam sem volt, kik azok a német katonák. Volt egy sor üveg a ragalján. Befőttes vagy dunsztos, meg szódás palack, talán gyógyszertári üvegek is lehettek még, egy régi unikumos palack (először azt gondoltam róla, hogy kézigránát és jó lenne messze elhajítani) de legjobban azok az üvegek tetszettek, amiknek csatos teteje volt. A tetejüket pedig fel lehetett pattintani, és akkor, fura cuppogós hangot adtak. Jó játék volt. És ekkor pillantottam meg az egyik dunsztosüvegben. Egy rossz óra, aminek a mutatója össze vissza pörgött. Csak az volt a furcsa, hogy számok helyett betűk voltak a számlapon.

Gyorsan futottam le a padlás lépcsőn, kettesével szedtem a lépcsőfokokat, miközben másik kezemmel a korlátban kapaszkodtam. A szüleim mindig azt mondták: „Ha valami bajod esik, még jól fel is pofozlak!” – mintha nem lenne elég baj, hogy már eleve bajba kerültem. De hát, ők így aggódtak értem, egyem a szívüket. Nos, ahogy az utolsó négy lépcsőfokot egyben átugrottam (baj nélkül), rohantam be a házba papához, a következő szavakkal:

– Papa, ezt haza vihetem? Ugye neked ez már nem kell és nekem adod?
– Mi az, hadd lássam mit találtál, mielőtt igent mondok rá.
– Nézd, ezt a fura órát találtam. Ugye az enyém lehet?
– Hát, ez valóban egy fura óra, leginkább azért, mert ez egy iránytű.
– Mirántyű?
– Iránytű, ami megmutatja neked a helyes utat az égtájak felé, ha eltévednél.
– Mik azok az égtájak?
– Tudod, van az a kis mondóka, Ha előttem van észak Észak, hátam mögött Dél, balra a nap nyugszik, jobbra pedig kél …azaz, Nyugat Kelet. Ezek az égtájak.
– Papa, akkor ez az iránytű megmutatja a helyes utat?
– Jó kérdés kis unokám, szerinted, mi a helyes út?
– A helyes út az, ami számunkra helyes.

Ezekkel a szavakkal zártam a beszélgetésünket és már rohantam is az istálló mögötti rétre, hogy megtaláljam a helyes utat a pipacsok és a búzakalászok között a kis-patakig. És itt jön a képbe Jack Sparrow. No, nem azért, mert a pataknál kalózosat játszottam volna, bár az is kézenfekvő egy magamfajta gyereknél, hanem valami teljesen másért. Aki látta vagy olvasta Jack Sparrow történeteit, az tudja, hogy volt egy különleges iránytűje, ami soha nem a helyes irányt mutatta, hanem mindig azt, amire a tulajdonosa, vágyott.
Egészen felnőtt koromig használtam az iránytűmet, hasonlóan, mint a kalózos film főszereplője, akár valami jóskövet. Ma már rájöttem, hogy a vágyak és a helyes út mennyire összekapcsolódnak. A vágyak és a vágyakhoz vezető utak, mindig elvezetnek valahová. Akkor, még erről a „valahováról”, nem tudjuk, hogy helyes-e vagy helytelen. Azt sem tudjuk, hogy a helyes út része-e vagy épp a helytelené. De ott vagyunk valahol. Valahol, ahol ott kell lennünk. Pont akkor, pont ott, pont nekünk. Visszatekintve a történeteinkre, mindig kiderül, hogy vagy így, vagy úgy, de beleillik a történetünkbe az összes út, ami „valahová” vezetett, akár teljesen abszurd módon is.

Most nektek ajándékozom ezt az iránytűt, hogy használjátok kedvetekre, vezessen titeket „valahová”, ahol épp nektek, épp akkor, épp ott lennetek kell.

(2020.05.24)