Az ember, aki megölte Istent


Harcos volt,
világ életében csatáknak élt,
generációkon keresztül
nem lebegett szeme elölt más cél.
Cél,
mi szentesíti az eszközt,
legyőzni, győzni, küzdeni…
ám sorsa, már réges-rég eldőlt.
Örökletes “betegség” ez,
apáról -fiúra szállt,
ám, az idő, most mostoha,
s lelke jelzi, talán, eltévesztette az irányt.
Irányt,
mi fejből a szívhez vezet,
ahol már pilátusi keze –
nem mos többé másnak kezet.
Ő az első, ki szembenéz
fogaskerék önmagával,
beszorult, berögzült elméjének
csikorgó mozdulatlanságával.
Ma, megölöm Istent!
– gondolta magába, –
Minden, mi Isteni,
hulljon el csatában!
Kardot ránt elméje,
szívét veszi célba –
Hát itt bújik meg Isten?
S ez volna páncélja?
Félelem mentesen
hasítja a kételyt,
szikrázik az acél,
ahogy bontja le a vértet.
Harcolj, küzdj,
meg tudod csinálni!
önmagát biztatva
el kezdett zihálni.
Most megvagy!
Itt állok előtted,…
Küzdj, küzdj ha mondom!
Most mutasd meg erődet!
Ma véget érsz végleg!
Nem lesz több hitszegés!
Kegyelem? Bocsánat?
Mi ez a pisszegés?
Aki nem harcol,
azt nem lehet legyőzni,
ne kelljen önmagam terhével
az öröklétben időzni.
Magasra emelve
az immár vörösen izzó pallóst,
elméje felállva
az első sorból tapsolt.
Szabadon engedve
minden színű haragot,
Istenen,szíven, mindenen
győzelmet aratott.
Hét ez volna a szabadság?
Hogy bármi lehet, amit akarok?
Akkor tessék, legyen meg,
legyen meg a Te akaratod!

(2020.08.13)
Kép forrása: saját