Az intuitív teremtő

2020-11-18
by
in Fércbook, RisingPoetry
Az intuitív teremtő

Már épp lefeküdni készültem, amikor az alábbi kis videót dobta fel a facebook reklámként. Nick Jacobsen mindig is példaképem volt, nem csak vagánysága miatt, hogy a 321 méter magas Dubai felhőkarcoló helikopter leszállópályájáról kite ernyővel leugrott (nem sikló- vagy ejtőernyővel!) és nem csak a  2017 ben felállított világrekord ugrásával, ami akkor 28,6 méter volt, amit egy giroszkópos kis kütyüvel, egy WOO-val mértek.

Emlékszem mennyire be voltam indulva, hogy nekem is kell egy ilyen WOO, amit ha a deszkánkra rögzítünk megméri az ugrások magaságát és nem kell senkinek a szánakozó tekinteteit és hitetlenkedő megjegyzéseit magyaráznom. Készpénz híján a gyengeszeles ernyőmet cseréltem el egy ilyen kis kütyüre, mondván, gyenge szélben úgysem akarok már többet kiteozni.

Az első élmények döbbenetesek voltak, hiszen az eddig “nagynak” tűnő ugrások a WOO mérése szerint csak 4-5 méter magasak voltak. Nem értettem. Aztán rájöttem, hogy a nézőpontom, ahonnan ugrás közben lenézek, az 1,8 méterrel van a mérőeszköz -ha úgy tetszik a vízszint feletti magassághoz képest. Sebaj. Majd ugrok nagyobbakat, nagyobb szélben…. Sikerült nekem is egy 13 méter magas ugrás, ez eddig saját rekordom és nagyon büszke vagyok rá, tekintettel arra, hogy ezt a sportot viszonylag későn, 35 éves korom után kezdtem el, és 98 %-ban csak itt helyben, a Balatonon hódoltam e szenvedélynek.

Leginkább a Baross szabadstrandjára szerettem lemenni, ha észak, észak-keleti irányból fújt a szél, mert olyankor ez a kis öböl ideális volt a kiteozásra. Általában kevesen szoktunk lenni, nincs csúcsforgalom a vízen, nyugodtan lehet ugrabugrálni, ha a horgászok is épp otthon vannak. Nagyon szerettem (szeretek) a part közelében “csúszni”, ahogy az ernyő a fák teteje felett suhan végig, és persze a parton bámészkodó emberek nagy csodálatára ugrabugrálni, és élvezni, ahogy fényképeznek. Igen, egy kis exhibicionizmus azért belém is szorult, de ilyenkor mindig teret engedtem neki.

Egyik nyárvégi vasárnap Bence barátommal kiteoztunk itt, minden teljesen simának tűnt, jöttünk, mentünk, ugrabugráltunk. Én szokásom szerint a part mellett a fák felett reptetve az ernyőt “vagánykodtam”. Egy ugró fordulóval akartam a parti kövek előtt irányt váltani, amikor három másodpercre a szél negyvenöt fokot fordult. Negyven és ötvenöt kilométer között volt a szélerősség aznap. A szél fordulásának köszönhetően az ernyő így az új szélablak szélére került és elkezdett leesni. A manőverben már benne voltam, így gyorsan lerúgtam a deszkát a lábamról és azon kezdtem el gondolkodni a maradék egy másodpercben, hogy ha leoldom magamról az ernyőt (amit általában ilyenkor tanítanak), akkor, ahogy beesik a powerzónába (itt a legerősebb az ernyő húzóereje), mikor visszatér az eredeti irányba a szél, pont fejjel fog nekihúzni a köveknek. Nem lenne túl szerencsés vérző fejjel hazamenni, a kéz és lábtörés a fejen kívül – garantált volt. A maradék kb. fél másodpercem arra ment el, hogy meghozzak egy döntést és ebből a helyzetből valahogy kimentsem magam. Kitaláltam, hogy a középső zsinórok segítségével visszarántom az ernyőt az eredeti pozíciójába, így amikor a szél vissza áll az eredeti irányba -egy hatalmasat ránt rajta-, és azzal az energiával átugrom a köveket és majd megállok a parton, mint, aki mindig is ezt csinálta volna és ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Meg is tettem.
Két és fél méterre voltam a parti kövektől, a köves rész kb. még másfél méter utána jön egy beton járda, ami egy méteres, majd a járdaszegély, a füves rész a fasorral, a sétány és a lakópark. Mindezt még az is nehezítette, hogy a huszonhét méternyi zsinórral a derekamhoz kötve, két fa között kellett kiviteleznem.

Hogy láttam-e előre?
Inkább csak éreztem… leginkább azt, hogy meg fog történni.

Hát, át is ugrottam.
Csak egy dolgot felejtettem ki a matekból, a betonpadkát. Annak nekicsapódott a sarkam és szétrepedt. Ez annyira váratlanul ért, hogy reflexből magamra húztam az irányítókart (boomot) és még egyet ugrottam teljesen kontrollálatlanul a szomszédos szomorú fűzbe, kb. két és félméter magasan, nem kevés ágat letörve. Amennyire tudtam a szememet próbáltam védeni, hogy a recsegve, ropogva letörő ágak nehogy kiszúrják. Nem éppen így szerettem volna szemfényvesztő lenni. Az ernyő közben átesett a fa tetején és a közelben lévő lakópar udvarán landolt, átugorva a kerítést. Sértetlenül.
Én pedig ott lógtam a fán. Tudtam, hogy a trapézról (ehhez van hozzákötve az ernyő és a zsinórjai a derekamhoz) le kell oldanom magam és az ernyőt, hogy valahogy egy “hullással” a földre “teremthessem magam”. Landolás után körbe tapogattam a testrészeimet (kezdve a legnemesebbikkel), hogy mind épségben megvan-e. Nagyjából minden a helyén volt. Odajöttek páran, próbáltak volna segíteni, de nem tudtak. Közben Bence is partot ért, telefonált apunak, hogy a kocsit, meg a cuccokat valahogy azért csak haza kellene vinni,  meg hát engem is, mert nem fogom tudni a kuplungot benyomni. (Mert ugye időközben az ernyőt meg az ágakba belegabalyodott zsinórokat még le is szedtem, visszamászva a fára.) Mondjuk Bence első reakciója kicsit megrémisztett, mert szerinte minden csupa vér volt, a fejem, a kezeim, a lábaim, szóval minden, amit nem védett a neoprén ruha. Én nem éreztem semmit. Beültük a kocsiba, irány haza (nem volt egészségbiztosításom éppen abban az időben, így a sürgősségi, vagy a kórház szóba se jöhetett, esetleg a mentőállomás az úgyis szüleim utcájában van, de ahhoz meg túl hiú voltam.) Majd otthon…, majd én azt tudom…, majd megoldom…ha már így alakult. Annyi adrenalin volt bennem, hogy simán jóllakott volna belőle egy kisiskolás csoport és napnyugtáig örömködtek volna egy közeli játszótéren.

Persze, mindez csak másnap derült ki, amikor reggel próbáltam felkelni az ágyból és kapásból összecsúsztam (a tegnapi adrenalinnak se híre se hamva) az ágy mellé, mert nem bírtam ráállni a lábamra, annyira fájt. Akkor néztem végig magamon tüzetesebben. A bal lábamon szétrepedt a sarkam, a bal nagylábujjamon félbe repedt a köröm és az újbegyem, amit addig észre se vettem. Néztem tovább. Jobb láb, semmi, egy karc sem, jobb kéz semmi, bal kéz, egy két törött ág valószínűleg felhasította a kézfejem, mondhatni csak karcolás a többhez képest, fejemen semmi. Akkor jöttem rá, hogy valószínűleg a kezemről folyhatott a vér a fejemre, és azért lehettem olyan látvány, mint Lugossi Béla áldozata a vámpír filmeken.

Na mindegy. Felhívtam aput, hogy a nagyinak hozza már át a botját, mert nem tudok elmenni még a vécéig sem, max. négykézláb, mert anyjaira fáj. Szerencsére hozott fájdalomcsillapítót is, a reggelre bucira dagadt bokám és a kávé, cigi kombó mellé pont jól jött. Nyilván nem egyet vettem be a fájdalomcsillapítóból, hanem bátran kettőt, biztos, ami biztos. Ugye még csak hétfő délelőttöt írtunk és valahogy az fogalmazódott meg bennem, hogy ennek nem lesz jó vége, emlékeztem a kosárlabdás időszakom boka sérüléseire, azok mindig legalább 4-6 hétig ragaszkodtak hozzám. Eme feltóduló vidám emlékek örömre be is fásliztam, ahogy annak idején tanultam. Miután apu elment és a nagyi botját megörökölhettem végre, elhatároztam, hogy na, GrófTomi, tessék, itt a remek alkalom, hogy megmutasd a környezetednek, valójában mennyire vagy kapcsolatba a “főnökkel” (Istennel, belső energiával, vagy hívhatjuk ahogy csak akarjuk, én főnöknek hívom, és sokat vitatkozunk, de ez egy másik történet) vagy mindez, mennyire kamu.

Rendben. Játszhatok Doktor Houset. A botom már meg van hozzá.

Aznap (hétfő délelőtt) óránként meditáltam negyven- ötven perceket (igazából nem is igazi meditáció volt, mert inkább csak a chit áramoltattam) a meditációk végeztével pedig egy órát lépcsőztem összeszorított foggal, bottal, könnyekkel és néhány (akkoriban még meg nem bocsájtott) undok alak édesanyájának az egyik legősibb foglalkozáshoz való ragaszkodásának imájával. Estére annyira fájt a lábam, hogy nem csak a könnyek folytak szememből, hanem a nyál is a számból, ahogy a párnát haraptam kínomban. Persze a gyógyszert, fájdalomcsillapítót bevenni sokkal könnyebb lett volna, de az nem az én utam volt – akkor. Másnap, kedden összesen még tíz órát lépcsőző-meditáltam, azt hiszem egy sört is megittam, vagy tízet, erre már nem emlékszem (lehet, hogy a ketodexre nem szabad inni? Most már mindegy is…). Szerdán is ugyan ez a szeánsz, mint kedden, persze sör és fájdalom csillapító mentesen.

Ami viszont kérdésként felmerült bennem, hogy vajon ez az egész “balesetesdi” és a reakció, amit műveltem, az előrelátás volt vagy megteremtés, vagy mindkettő vagy egyik sem? Arra jutottam, hogy az, hogy baj lesz, azt már éreztem akkor, amikor a szél megfordult és az ernyő elkezdett leesni, ez lehet az előrelátás vagy intuitív része a történetnek, hogy mekkora baj lesz majd belőle, az viszont a döntésemen múlott, és azon, milyen megoldást választok, ez lehet a teremtés, vagy reagálás része a történetnek. Hogy miért gondolom mindezt? Százból százszor hibátlanul megcsináltam ezeket a manővereket, a százegyediknél meg nem. Hát,  – szokták mondani – van ilyen, a legjobb családokban is előfordul, nem csak velem. Megteremtek egy helyzetet, és hozzá a megoldást is. Vagy fordítva, ezt a helyzetet kellett megoldanom és megteremtettem hozzá a feltételeket , valamint a megoldást is…. (hogy tudat alatt vagy tudatosan, az megint egy másik történet)

Csütörtök reggelre már le tudtam tenni a botot. Harminc – negyven százalékban már tudtam terhelni a lábam, így annyira felbátorodtam, hogy beültem a kocsiba és lementem a partra a SUP kölcsönzőbe kinyitni. Mondjuk leginkább harmadikban hagytam a váltót, a kocsi elbírta simán. Letoltam a kis kocsit, kipakoltama SUP-okat, felállítottam a sátrat, leültem a bambusz székbe és indulhatott a nap. Nem volt túl udvarias az aznapi kiszolgálás részemről, mindenkit meg kellett kérnem, hogy legyen kedves, vigye már be a sporteszközt, mert a sebek miatt (nehogy elfertőződjön) én ugyan be nem megyek a vízbe. Rám néztek, meglátták miről beszélek, tolerálták, megértették…sokan azóta is visszajáró vendégek közülük. Ezúton is köszönöm nekik. Este, mikor hazaértem, már lépcsőzni sem volt kedvem, csak meditáltam lefekvés előtt egy órát. Pénteken ugyan ez a forgatókönyv. Szombaton is. De, a lényeg… Vasárnap estére már úgy jártam keltem, mint akinek semmi baja nem volt soha. Persze még bicegtem egy kicsit, ha rosszul léptem a lábamra (mondhatnánk szkeptikusan és mondták is páran, biztosan nem is volt olyan komoly vagy nagy a baj, vagy megint “csak” mint költő, kicsit eltúloztam a dolgokat).
Lehet.
Ám azonban, azon már mindenki meglepődött, hogy a sebek egytől egyig már mind behegedtek, összeforrtak és a legtöbbjének, szinte már nyoma sem volt. Erre nem igazán tudtak mit mondani, a szkepticizmusuk erre nem adott nekik kész kérdéseket, válaszokat. Pedig a sarkamon lévő seb legalább fél centi mély és vagy négy centi hosszú volt. Egy dolognak kellet még kb. két hét, a körömnek, az nem nőtt vissza hat és fél nap alatt, így két hetet kellett még várnom szarulemezeim vissza rétegződésére. Ja, és még valami vicces felismerés. A Doktor House féle szerep által átvett bicegés, egész biztosan közeli rokonságban állhat a körmökkel, mert megközelítőleg ugyan annyi idő alatt múlt el, mint ahogy a köröm kinőtt.

Tudom, tudom…, ez csak véletlen egybeesés. Mifelénk is így mondják azok, akik nem hisznek semmiben.

Három hét múlva már újra kiteoztam. Igaz, “vagánykodni” csak pár hónap elteltével mertem újra. Akik megkérdezik tőlem, miért szeretem ezt a sportot, általában azt szokták feltételezni, hogy az adrenalin fröccsért, amit ad. Persze, az is jó. Én azonban meditációs eszközként használom, ahogy véleményem szerint minden extrém sport az (persze nem a szó szoros értelmében). Ugyanis ezeket a sportokat nem lehet úgy csinálni, hogy ne 100%-ban legyünk jelen. Jelen lenni, a jelenben lenni. Egy apró hiba, akár az ember életébe is kerülhet, ezért nagyon fontos mindig a jelenben maradni, az adott pillanatban lenni és tudni meghozni döntéseket a váratlan helyzetekre is – lehetőleg jó döntéseket. Ilyenkor üres az ember feje, gondolatoktól mentes, nem gondolkodik azon, vajon a vajas pirítóst egyem-e vacsorára, vagy a befizetni valókat adjam fel, meg ilyesmik.

Szóval amolyan müllerpéteresen: A csoda bennünk él, emberek. Mi magunk vagyunk (már amikor élünk) az élő bizonyítékai ennek, ezeknek a csodának. Ami velem történt, ”csak” egy kis ízelítője eme csodának, ennél sokkal többre is képesek vagyunk, pl. rákból felgyógyulni, DNS mintázatainkat megváltoztatni vagy akár vírusok ellen védekezni, nem sorolom, akit érdekel úgyis utána jár, akit meg nem, annak falára meg hiába is hánynám a borsót.

Bencének ezúton is köszönöm, hogy hazahozta a kocsimat és a cuccaimat, szüleimnek a segítséget, hogy hittek bennem, hogy amit választok és eltér a hagyományostól, megszokottól az is tud működni. Köszönöm nagyi botját, hogy Doktor Houset játszhattam kedvemre, a szomorú fűznek (azóta állítólag már vidám), hogy pótolta az általam letördelt ágakat.

Aki elolvasta eddig, annak köszönöm a türelmét és az idejét, amit erre szánt, és már “csak” azt kérem, nézzétek meg a Nick Jacobsen videóját, nagyon élvezetes így ősszel.

(2020.11.17.)
Kép forrása: saját

Megfeszülve

Ezeket se hagyd olvasatlanul