AZ ÚJ REMÉNY
AZ ÚJ REMÉNY
…
Ijedten tápászkodom fel
a papírdobozokból összedobált
hétvégi házam teraszáról,
kóbor kutyák csaholnak
bele az üres éjszakába,
ugatásuk visszhangzik,
mint, magányos futó léptei
miközben saját szívverését
hallja lüktetni halántékán.
ROHADT KUTYÁK!
Egy perc nyugta sincs az embernek!
Megvadult hangjuk,
és körmeik kopogása a térkövön
baljóslóan közelítenek felém.
Sietnem kell.
Pár pillanat múlva,
már ismét úton vagyok.
Immár sokadszor,
a számát se tudom hányadszor.
A nadrágom,
már csak egy madzag tartja,
a cipő lábamon,
tudod, az a ciki,
barna, belebújós fajta.
Koszos, fehér sportzokni,
pamutból,
valamikor hawaii mintás inggel,
ami, már senkinek sem kellett,
kidobva hevert pár hete,
egy lomtalanított priccsen.
Új bátorság születik,
minden első, új lépéssel,
és vele ikerként,
a gyávaság,
egy minimális késéssel
vajúdja belém magát.
Egy pillanatnyi megérkezés,
talán ennyi volt,
s immár a múlt része,
erre még emlékszem,
gondoltam, ez lehetne az:
itt és most, végre – vége.
Ehelyett,
a reménykedés,
AZ ÚJ REMÉNY
úgy futott végig bennem,
mint az erezet a padlón,
a falon,
a tüdőn,
a leveleken.
Megint úton,
mint mindig,
talán, már megszokás,
és ez is, mint minden,
az első lépéssel kezdődik,
és tudod,
a már jól ismert mozzanatokból áll:
valahonnan – valahová…
míg az utat,
végig kíséri
a narratív károgás,
vijjogás.
Egy útszéli ház
rolettái közt
fény szűrődik át,
mi kíváncsivá tesz.
Vajon laknak benne?
Nyilván, hiszen
a fény, talán ezt jelezte.
De, vajon jó emberek?
Ez itt a helyénvaló kérdés.
Éjszakára szállást,
miképpen kérhetnék?
Kopogtatok.
Egy férfi nyit ajtót,
kisebb fejsze a kezében,
ez volt az utolsó kép,
amire emlékszem.
Szakállas lehetett, talán,
meg kábé úgy ötven vagy negyven,
a haja eléggé csapzott,
hasonlóan viharvert,
mint a lelke.
Hogy a szeme ragyogott-e,
vagy tompán megbújt szemgödrében,
már nem tudom.
A suhintás,
erre még emlékszem.
Szó nélkül vágott agyon.
A száját elhúzta,
talán nevetett vagy hümmögött,
s a házba vissza lépett,
miközben
a küszöb elött elterülök.
Talán,
valamikor jó ember volt,
erős, szép,
mint én lehettem hajdanán,
talán családja is volt,
vagy van,
kik szerették,
kik becsülték,
ifjúsága hajnalán.
Talán, csak épp félt,
vagy inkább lehet,
hogy megijedt,
hisz hívatlanul
toppant be egy alak,
egy csöves,
egy kisemmizett.
Megértem.
Hosszú volt az éjszaka,
nyugodt,
csendes,
a rohadt kutyák sem ugatnak,
s talán,
így van minden rendben.
Csak az a fekete zsák,
amibe másnap tettek,
az volt túl hideg, rideg,
szoros,
és ezt,
ezt valahogy – nem szerettem.
…
* CHARLES BUKOWSKI EMLÉKÉRE
(2023.02.02)
Kép forrása: Pixabay
