az idő hal meg utoljára

zsebre dugott kézzel betépve vártalak
a Váci úti felüljáró korlátjának dőlve,
könyökömön támaszkodva a délutáni
tarka – barka forgalmat bambulva.

vártam rád, mert megírtad, ott legyek,
hogy eljössz és látni akarsz engem.
ott voltam s mint birka vártalak
miközben a füvet rágtam, kérődztem.

három nap telt el, mire visszajeleztél,
hogy nem jössz, a fű elfogyott, a
kocsik kezdtek ritkulni, mintha
csak egy szombat nyári délután lenne.

könnyedén játszol velem, az időmmel
az életemmel, pedig valamikor kimondtad:
szeretlek, de mára már mit se jelentenek
e rideg elnyűtt ostobának tűnő szavak.

mégis…talán a remény az, ami utoljára
hagyja el a süllyedő érzelmi hajót, amikor
már szív kapitány réges-rég vízbe fúlt,
az emlék utasok pedig visítva menekültek.

majd a múlt száraz történelem óraként tekint
vissza szánalmasnak titulált érzéseinkre,
kinevetve mindazt amit eddig valaha is
örömködve átélhettünk vagy érezhettünk.

2016.04.27