Azóta feketére festik

Azóta feketére festik

Szent Iván napjának éjjelén, évtizedes hagyományként, a Nedeczky kastély adott otthont, a nyári napforduló tiszteletére rendezett bálnak. A kislétszámú prominens meghívottaknak, exkluzív programoknak otthont adó kastély – ilyenkor telt meg igazán élettel.

Egy fiatal lány állt a kastély étkező szalonjának kertkapcsolatos teraszán, az ablakokra, ajtókra aggatott zöld ágakat szemlélte elmerengve. Nem nézett hátra, mikor meghallotta suta lépteim, ám ahogy mellé értem, egy pillanatra összerezzent. Libabőrös lett bőre. Úgy reszketett a hűvös nyári szélben, mint a kastély parkban álló fák levelei, melyek épp a nagy őszi ugrásra készülnének.

– Van kedve gyújtani, kisasszony?
– Végül is, miért ne.

A felé nyújtott papírdobozából előhúzott egy szálat, szipkájába helyezte.

– Fura ez a hűvös nyári este, nem gondolja?
– Maga is különlegesnek találja ezt a helyet? – nézett az étkező szalon ablakai felől átszűrődő, csendes félhomályba dermedt árnyékokra, melyet körbeburkolt a szalonból kisompolygó zene foszlány.
– Nem, engem nem a hely szépsége vonzott – próbáltam a magabiztos férfi szerepében tetszelegni, miközben a Balaton part felé fordítottuk arcunk – az emlékek elől próbálok rejtőzni.

Haját félretűrve, kissé előre hajtotta fejét a kezemben időközben meggyújtott láng fölé.

– Régóta figyelem kisasszony, megfogott az alakja, a mosolya, az arca, barna szeme – s monológom közben zakómat puha, mezítelen vállára helyeztem.
– Idős kora ellenére jó megfigyelő, valóban nem ez az első alkalom, hogy itt járok. Ezek szerint Ön is gyakran jár ide? – közben a cigaretta füstjét a holdfényben ezüstösen megcsillanó balatoni panoráma közepébe fújta.
– Néhány éve csupán, hogy ismeretségbe kerültem nagyra becsült házi gazdánkkal, akit gondolom Ön közelebbről ismer.

Ebben a pillanatban védekezésképen hátat fordított nekem és így szólt:

– A maga tekintete minden álarcot leolvaszt. Legyen kedves, hagyja ezt abba.
– Kérem kisasszony, bocsásson meg, ne vegye sértésnek, csak elvesztem egy pillanatra a szemeiben.
– Nem is ismer engem, azt sem tudja, ki vagyok valójában. – újból visszafordult és a következő slukkot ismét, az ezüstösen csillogó balatoni látképbe fújta.
– Jöjjön velem – karomat nyújtottam felé – mutatni szeretnék valamit.

A lány határozott mozdulattal, petyhüdt izmokkal átszőtt karomba karolt, érezte erős szívverésem, ahogy testemből áradó melegség átjárja egész testét. Így indultunk el, a kastélypark délnyugati szegletében álló pavilon felé, mely mellett a bál megkoronázására szolgáló tűzugráshoz már fahasábok égetek.

– Nos, mi az, amit láttatni szeretne? – fordult felém izgatottan.

Szavak nélkül öleltem át a fiatal lányt, megcsókoltam, levetkeztettem. Nem ellenkezett, s talán, csak látszat volt eddigi erkölcse, szemérme, a megkérdőjelezhetetlen jelleme, makulátlan tisztasága, melyet szempillantás alatt rabolt el – férfi becstelenségem, s lettünk egymáséi örökre azon a nyári éjszakán.
Talán, a lány ismerte a régi hagyományt, babonát, bele kell tudni nézni álmaink, vágyaink tükrébe és el kell tudnunk fogadni önmagunk ezen oldalát.

Reggel, az étkező szalonban a koránkelők már kávéjukat kortyolgatták. A komornyik, a háziúr keresésére küldött egy szobalányt, aki tizenkét perc eltelte után, a parkban talált rá karosszékében békésen szunyókáló háziúrra. Még füstölgött a hamu, rajta volt szemüvege, házi kabátja, ám tüdejének hörgőibe beszivárgó füst megállította szívének ritmusát. A szobalány lehajolt a kiejtett jegyzetfüzetért, s lapozni kezdte a füsttel teli irományt:

„Szent Iván napjának éjjelén, évtizedes hagyományként, a Nedeczky kastély adott otthont, a nyári napforduló tiszteletére rendezett bálnak.. Egy fiatal lány állt a kastély étkező szalonjának kertkapcsolatos teraszán, az ablakokra, ajtókra aggatott zöld ágakat szemlélte elmerengve…”

A történet végéhez közeledve könnyes szemekkel fordított az utolsó oldalra, ahol ez a vers zárta a történetet:

Fekete kastély,
ezüstös holdsugár,
Szent Iván éjjelén
hűvös nyári szél fúj át,
a Nedeczky kastély termein,
szalonján, udvarán –
parkjának emlékeit őrizve
levelek zizegnek
minden bokron,
minden fán,
amiket ezüst keretbe foglal:
a Szent Iván éji holdsugár.

 

(2022.08.19)
Kép forrása: Pixabay

Ezeket olvastad már?
fikusz filozófikusz

... Ontológiai történeteid morzsáin tűsarkú bakancsommal lépkedve, a lelkeden tátongó ELOLVASOM

szövevényes
RisingPoetry_Pajer_Vajk_Monika_

... Lelki agressziót elkövetni nem kell hozzá izom erő elég, ELOLVASOM