”csak” egy köszönöm
…
Bámulta a monitoron megjelenő üzenetet. Elolvasta. Még egyszer… és még egyszer, majd újra. Ujjai az egéren már kattintásra készen várták a parancsot, míg a kurzor, a válasz gomb felett türelmetlenül villódzott, – de lefagyott. Nem, nem a windows, amiről már mindenki tudta, hogy mindig a legkritikusabb, vagy inkább a legváratlanabb helyzetekben produkál ilyet. Vagy talán ő is ugyanígy működne? Mintha agya, egy kifinomult operációs rendszer lenne? Vajon melyik verziónál járhat? Frisstették rendszeresen, vagy ősrégi elavult szoftver futna agya szűrke barázdáin – spártaian, amit már nem supportálnak? Mennyit foglalkozott vele a fejlesztője? Hol és mennyi hibát hagyhatott benne? Hiába, nem jött egy értelmes gondolat sem. Értelmetlen sem. Semmilyen sem. Felállt hát, felvette a kabátját és kilépdelt a hatodik emeleti lakásának erkélyre. Csillagos volt az égbolt, a Göncölszekér (Nagy Medve csillagkép) a szárával fúródott a szomszédos panelház tetejébe. Népi hagyományok szerint, ilyenkor a szokásosnál is hidegebb szokott lenni. A tegnapi szokásosnál is. De tudta, ezek, csak amolyan hagyományok, amik szájról – házra terjednek. Zsebébe nyúlt cigarettáért, majd rágyújtott, míg fejében a rendszer – valószínűleg az újra indulás indikátor csíkját húzta. Miért oly nehéz egy szimpla köszönömnél többet mondani? Egy boldog karácsony élménye még frissen ott ült lelkében, a legnemesebb trónuson, de ez az üzenet, amit kapott – valami más. Valami, ami egészen más, mint az eddig megszokottak. Talán azért, mert meglepte. Talán azért, mert erre volt szüksége. Talán azért, mert őszinte volt. Talán, az egészet csak képzelte. Nem tudta a választ. Fel, s alá járt az erkélyen, mint egy ketrecbe zárt oroszlán, gondosan figyelve az erkélyketrec nyújtotta határainak betartására. Pár slukkot még szívott a cigarettából, füstjét a csillagok felé fújta, azok meg akaratlanul is beleolvadtak a sötét éjszakába. Ahogy az utolsó füstgomolyagot is az égnek eresztette, elnyomta a csikket a hamutálba és vele együtt a vacogó gondolatait, érzéseit is. Visszalépve a lakásba, a kabátot a fogasra hajította, csak úgy hányaveti, slendrián módra, – és visszaült a gép elé. Nézte a betűket, bambulta a mondatokat, hizlalta a bátorságát írásra, de még mindig semmi. Semmi. Őrjítően semmi. Aztán eszébe jutott, hogy maradt még karácsonyról egy kis bejglimaradék – diós is és mákos is. Átslattyogott a konyhába, szelt egy szeletet mindkettőből, majd kinyitotta a hűtőt és kivett egyet, a tegnapi rántott húsok közül. Nem sokat vacillált, a két bejgli szelet közé tette, beleharapott, majd visszaindult a nappaliba és újra monitor elé ült. Leírt egy sort, majd kitörölte, aztán már kettőt is leírt, majd azokat is kitörölte. Igaz, előszőr csak a felét, majd kisvártatva a másik felét is. Ismét a bejgliszendvicsbe harapott, és azon gondolkodott, ilyet vajon miért nem lehet kapni a gyorséttermekben, hiszen ezt az élményt mindenkinek ki kéne próbálnia. A mák és a dió egy kis citromhéjjal, cukorral, és a rántott hús enyhén fűszersós panírja – tökéletes harmóniában megfért egymás mellett, felett, között. És ebben a pillanatban megértette. Nem kell más. Leírta azt egy szót, amit már vagy ezerszer leírt vagy kimondott életében, de most valahogy a szó egyszerűsége, szépsége, mögöttes tartalma is visszatükrözte mondanivalójának valós lényegét: KÖSZÖNÖM. Így, csupa nagy betűkkel. Hiszen tudta, aki majd olvassa, úgyis tudni fogja, hogy ez, nem ”csak” egy szimpla köszönöm, minden más, kicsinyes dologként mellette eltörpül.
…
(2019.12.26)
Kép forrása: saját
