csak öt percet

…

Első lépesek emléke,
a Rózsakerti nyár idilli képe,
görcsös göröngyökön guruló
gumitalpú léptek,
persze mindez, csupán
fekete – fehérben.
Trükkös kis tolvaj, az idő –
konstatálod magadban –
jövővel kecsegtet, s talán,
emlékezetes múlttal jutalmaz.
Mint egy komisz kis kéjnő,
ki kedvére kényeztet,
majd, mikor megunta,
évekig élet’len éheztet.
Elveszi fiatalságod,
pénzed, erőd,
egészséged –
emberi mivoltod.
Mindened.
Órádra nézel.
– csak öt percet adj még –
Az eszmélés percében,
kérleled, könyörögsz,
s megadnál mindent –
ami még belőled megmaradt.

– Szerettél? – kérdi az idő,
a tenyeremen hordoztalak.
– Végig markodban tartottál.
És én… én, nem hittem neked,
csak eltékozoltalak,

– csak öt percet adj még –

Az úton lévő vándor is,
egyszer csak megpihen,
sutba dobja bakancsát,
elmélyül a semmiben,
hallgatja,
ahogy botladozik szíve legbelül:
– csak öt percet adj még –
s zokogva, elcsendesül.
Időhöz simulnál, könnyes szemekkel,
bambulnád a vigaszt nyújtó
másodperceket, töredékeket:
az érzéketlen végtelent.
Ám súlytalan szavak ezek annak,
ki nem méri önmagát,
ki térben elveszni képtelen,
s magára nem nyitja – önmaga ablakát.

– Csak öt percet, csak öt percet adj még! –

Már nem baj ha hazugság,
csak szép legyen,
nem baj, ha igaz,
már úgyis elhiszem,
nem baj, ha kerek
és nem szögletes,
nem baj, ha nem fontos,
csak néha lényeges.
Ne ragozd hát tovább,
ez elmédnek gyötrelme,
mint pusztába kiáltott szónak,
talán, annyi az értelme.

– Csak még egy utolsó pillanat,
kérlek, csak ennyi had jusson!
– Egy kaparós sorsjegyen nyert álom,
örökre ennyi lesz jussod.

S az idő, mint kámfor illan,
hátra hagyva egy testet,
majd az álom újra indul,
amit, reggel tör meg a vekker.

– csak öt percet adj még –
…

(2020.05.21)
Kép forrása: saját