Edények

buddha.jpg

– Bondi, nem értem én az Egészet. Hogy működik mindez?
– Nézd, nem tudom szavakkal elmagyarázni.
– Ezt hogy érted?
– Úgy, hogy ez egy olyan dolog, amit nem tudsz szavakba önteni, bármennyire is próbálnám, a közelébe se érnék annak, amit valójában mutatni szeretnék neked.
– Akkor, ez egy nagy kamu, engem akarsz megvezetni ezzel? Hülyének nézel teljesen?
– Jól van, szkepticizmusod meggyőzött. De hidd el, én már nem akarok senkinek semmit bizonygatni. Főleg nem akarok senkit sem meggyőzni. De úgy érzem, te már készen állsz, csak még nem tudsz róla, nem tudatosult benned. Menjünk haza, éjjel álmodban felkereslek.
– Na, jó…erre kíváncsi leszek Bondi .

Késő este értem haza, edzésen voltam, jól kifárasztottam magam, ráadásul gyalog mentem, így az esti széllel együtt a délutáni beszélgetés gondolatszemeit is kiereszthettem. Ki hallott már ilyen hülyeséget. Isten, energia, az Egész, az Egy…mindez tudománymentesen…mekkora kamu. Épeszű ember az ilyen helyzeteket, és az ilyen embereket messzire elkerüli.
Alig vártam már hogy zuhanyzás után neki essem a vacsorának. Vacsorának? Ja, a hűtő teljesen üres, de találtam karácsonyról megmaradt bejgli véget (mákost) meg egy fél tenyérnyi abált szalonnát. Pont jó lesz, így fél tizenegykor. Tiszta update menü, egészséges táplálkozás mentesen. Ha ezt az edzőm látná, azt hiszem büntiben lennék két hétig. Mindegy, nekiesek, mert baromira éhes vagyok és olyan jól esik, mintha hetek óta csak száraz kenyéren és vízen éltem volna. El is pilledtem a kanapén, a tévét már vacsora előtt bekapcsoltam, hogy valami zörögjön a csendben. Lassan lecsukódik a szemem, az utolsó emlékem a filmről, hogy a főhős valami adrenalin cuccért bemegy a kórházba, aztán teljesen lecsukódik a szemem.
Amikor kinyitottam, teljes meglepődésemben egy tábortűz mellett üldögéltünk. Teljesen vadidegen emberek társaságában egy hegycsúcson a csillagok és a tábortűz fényénél. Mi a franc, hogy kerülök ide. Körülnézek kicsit jobban, hát Bondi is ott, süti a szalonnáját, és az olvadó zsírt, még a szalonna sercegésével együtt a kenyerére nyomja. Rám néz, látja,hogy meg vagyok szeppenve.

– Mondtam, hogy álmodban felkereslek.
– De, de, hogyan? Hol vagyunk?
– Lényegtelen, ez a hely a valóságban nem létezik. Szeretném bemutatni neked a mestereket, az ő engedélyükkel jöhettél ide. Meséltem nekik rólad, kértem őket, mutassák meg neked azt, amire már gyerekkorod óta vágysz.

Bondi egyesével bemutatta nekem a  mestereket, nem mintha bármit is megtudtam volna jegyezni az elmondottakból, ugye nekik csak egyet dolgot kellett megjegyezniük rólam, nekem meg vagy mind a hetükét. Persze, hogy nem ment, pedig úgy éreztem, nagyon figyelek. Az egyik még azt is megkérdezte, füvezek-e vagy használok e valamilyen más tudatmódosító szert. Értetlenül néztem rájuk, én alapból vagyok elszállva, gyerek korom óta, bár soha nem tudtam miért. Csak nevettek rajta. Fura egy érzés amikor a mesterek kinevetnek, mert nem tudod, hogy azért mert tényleg vicces vagy, vagy azért mert szánalmasnak tartanak. Én maradtam az első verziónál, szerintem vicces vagyok,… na jó, nem mindig, de azért, na….legfeljebb nem értik. Közben a szalonnám majdnem szénné égett a tűzben, szinte lángolt, ahogy a parázsból a rácsöppenő zsírtól lángra kapott minden. Mindegy, gondoltam magamban, én így is szeretem, legalább jó ropogós lett. De megenni már nem volt időm, pedig az illata annyira beleült az orrcimpámba, hogy kitöltötte a lyukakat teljesen. Bondi szólt hozzám:

– Meg akartad érteni az Egészet. Ezért vagy most itt.
– Persze, tényleg – kicsit elkezdtem parázni, na jó, nem kicsit, nagyon – de ez csak egy álom, nem?
– Azt majd a végén te fogod eldönteni.

Közben az egyik mester megkért, hogy feküdjek egy számomra kijelölt helyre, és hunyjam be a szemem. A kő hideg volt, mégsem fáztam, ahogy hozzáért a testem – minden porcikám, elkezdett melegíteni, de nem tudtam eldönteni, hogy a meleg belőlem áramlik a kő felé, vagy a kő felől a testem felé. Jó érzés töltött, el, olyan mint amikor azt érzi az ember, hogy hazaérkezett. Bondi szólt, hogy csukjam be a szemem. Na, ez aztán már tényleg fura, épp, hogy ellazulok, arra kér, hogy csukjam be a szemem…álmomban????…vagy akkor most ez nem is álom??? Hirtelen megijedtem, hogy most akkor mi van. De Bondi megnyugtatott, hogy csak csukjam be, nem lesz semmi baj. Becsuktam. Pár másodperc múlva a fejem búbja kinyílt, nem szó szerint, hanem, mintha egy transzmitter, vagy csakra vagy mi a csuda, nem értek én az ilyenekhez. Hihetetlen, de egy gyönyörű, meleg vakítóan fényes fénycsóva ereszkedett le az égből, pont oda, ahol az a miacsuda a fejemen volt. Pont oda és elkezdte átjárni a testem. Nagyon megijedtem, hogy ez mi ez, és hogyan, és éreztem, ahogy az agyamban az idegrostok elkezdenek felizzani, mint a villanykörtében a volfrám szál, hihetetlenül dobogni kezdett a szívem, szerintem simán kétszázhúsz felett volt a pulzusom. Szerettem volna megmozdulni, de sem a kezeim, sem a lábaim nem akartak engedelmeskedni. Aztán minden izmom megfeszült, szinte robbanásig. Azt hiszem a következő pillanatban elájulhattam. Pontosan nem tudom, mert a fény megszűnt. Nem tudom mennyi idő telhetett el. Órák, vagy talán csak másodpercek…nem tudom. Amikor kezdtem magamhoz térni, fura hang foszlányokra lettem figyelmes, de a szemem nem mertem kinyitni.

– Hagyd, még nem áll készen, hogy befogadja a valóságot.
– Tudom, tele van félelemmel, mint a legtöbb ember – ezt a hangot felismertem, Bondié volt.
– Miből gondoltad, hogy készen áll? – kérdezte a másik mester.
– Régóta ismerem, a lelkeink már megbeszélték egymás között, de nem éreztem, nem gondoltam volna, hogy az elméje még ennyire erős, és ilyen mértékű ellenállásra képes. Idő kell még neki.
– Bondi, te tudod a legjobban, – szólt a legöregebb mester – hogy minden edénybe csak annyit lehet tölteni, amennyi az edény térfogata. Ha nem várjuk meg az időt, hogy az edényünk kiteljesedjen, a sok jó, amit beletöltenénk, hasztalan a pocsékolás martalékává válik. Ez felelősség. Türelem. Ahhoz, hogy tudd, mennyit tölthetsz mások edényébe, először tudni kell, mekkora is az az edény, ami megtöltésre vár. Az érzéseim azt súgják hamarosan viszontlátunk benneteket. Most menjetek.

Kipihenve ébredtem, szokás szerint hat harminckor a telefonom ébresztett. Nem sok mindenre emlékeztem az álmomból, aztán bevillant egy kép a fényről. Újra izgatott lettem. Elkezdtem tapogatni a fejem. Legnagyobb meglepetésemre, a helyén volt minden (még tükörben is megnéztem). Míg a kávéfőzőig elcsoszogtam, és benyomtam a gombot, valahogy éreztem, hogy innentől nem lesz már ugyanaz az életem, valami történt velem, bár kívülről ugyanolyannak tűnök, belül valami végleg megváltozott – minden előnyével és hátrányával. Kiültem a hintaágyra a kertbe, rágyújtottam, lassan szürcsöltem a kávémat és csak bámultam a bárányfelhőket, ahogy a nyári szél terelgette őket az égbolt egyik feléről a másikra.

(2018.01.23)

kép forrása: innen