Ez meg mi ez ?

“A szerelem szinte képtelenség az emberi elme általános állapotában. A szerelem csak akkor lehetséges, ha az ember eljut a létezés szintjére, addig nem. Addig mindig csak a valami más kerekedik ki belőle. Szerelemnek nevezzük, és közben magunk is érezzük, hogy szinte butaság szerelemnek nevezni.

A férfi beleszeret a nőbe, mert tetszik neki a járása, a hangja, vagy az, ahogy azt mondja: “hello”, vagy a szeme. Épp a minap olvastam valahol, hogy egy nő azt mondta egy férfiról: “Neki van a leggyönyörűbb szemöldöke a világon.” Nincs ebben semmi rossz – a szemöldök valóban tud gyönyörű lenni -, de ha egy szemöldökbe leszel szerelmes, előbb-utóbb kiábrándulsz, mert a szemöldök igencsak lényegtelen része egy ember lényének.

És az emberek mégis ezekbe a lényegtelen dolgokba szeretnek bele. Az alakba, a szemekbe… ezek lényegtelen dolgok. Mert ha együtt élsz egy emberrel, nem a testi arányaival élsz együtt; nem a szemöldökével vagy a haja színével élsz együtt. Ha együtt élsz egy emberrel, egy nagyon nagy és végtelen dologgal élsz együtt… szinte megfoghatatlan, és ezek a mellékes apró-cseprő részletek előbb-utóbb teljesen elveszítik a jelentőségüket. És akkor hirtelen jön a meglepetés: “Most mit tegyek?”

Minden szerelem romantikusan indul. De mire a mézesheteknek vége, az egésznek vége, mert az ember nem élhet romantikusan. A valóságban kell élnie – a valóság pedig teljesen más. Ha ránézel egy emberre, nem látod az ember teljességét; csak a felszínt látod.Olyan ez, mintha beleszeretnél egy autóba a színe miatt. Még fel sem emelted a motorháztetőt; lehet, hogy nincs is benne motor, vagy valami más hibája van. Akkor aztán nem sokra mész a színnel.

Amikor két ember találkozik, belső valóságuk csap össze, a külső dolgok pedig jelentéktelenné válnak. Mit kezdenél a szemöldökkel, a hajjal és a frizurával? Szinte el is felejted. Egy idő után nem tartod vonzónak őket, hiszen mindig ott vannak. És minél jobban ismered a másikat, annál jobban megijedsz, mert feltárul előtted a benne rejlő őrület, előtte pedig a benned rejlő őrület. Akkor aztán mindketten úgy érzitek, félrevezettek benneteket, és dühösek lesztek. Bosszút akartok állni a másikon, mintha lépre csalt vagy becsapott volna benneteket. Pedig senki nem csal lépre senkit, jóllehet mindenki lépre megy.

Az egyik legalapvetőbb dolog, amit meg kell értened, hogy amikor beleszeretsz egy emberbe, azért szeretsz bele, mert elérhetetlen. De miután elérhetővé válik, hogy létezhet tovább a szerelem?

Gazdag akartál lenni, mert szegény voltál – az egész pénzsóvárságod a szegénységedből táplálkozott. Most, hogy gazdag vagy, már nem érdekel. Vagy vegyünk egy másik példát. Ha éhes vagy, nem tudsz másra gondolni, csak az ételre. De miután jóllaktál, és tele a hasad, kit érdekel? Ki gondol az ételre?

És ugyanez történik a ti úgynevezett szerelmetekkel. Üldözőbe veszel egy nőt, a nő pedig vonakodik, menekül előled. Egyre jobban felhevülsz, és még inkább üldözőbe veszed. Ez a játék része. Minden nő ösztönösen tudja, hogy menekülnie kell, ha fenn akarja tartani a hajszát. Persze nem szabad odáig húznia, hogy teljesen elfelejtsd – látótávolságon belül kell maradnia, és csalogató, incselkedő, kihívó viselkedést tanúsítani, de közben azért folyamatosan menekülni.

Tehát kezdetben a férfi fut a nő után, a nő pedig menekülni próbál. Amint a férfi becserkészte és elkapta a nőt, a dolog azonnal megfordul. Innentől kezdve a férfi menekül és a nő veszi üldözőbe: “Hova mégy? Kivel beszéltél? Miért jöttél ilyen későn? Kivel voltál?”

Az egész problémának pedig az a gyökere, hogy mindketten azért vonzódtak a másikhoz, mert nem ismerték egymást. 
Az ismeretlen hatott rájuk, a szokatlant találták csalogatónak. De most már jól ismerik egymást. Számtalanszor szeretkeztek már, és az egész szinte rutinná vált – még a legjobb esetben is csak rutin, egyfajta kikapcsolódás, a romantikának azonban nyoma sincs. Nem élhetnek egymás nélkül, a megszokás miatt, ugyanakkor nem élhetnek egymással sem, a romantika hiánya miatt.

És ez az a kényes pont, ahol az embernek el kell gondolkodnia rajta, hogy akkor vajon szerelem volt-e egyáltalán, amit érzett, vagy sem. Nem szabad áltatnia magát; őszintének kell lennie. Ha szerelem volt, vagy legalább egy töredéke szerelem volt, ezek a dolgok el fognak múlni. Akkor az embernek meg kell értenie, hogy ezek természetes dolgok.
Ezeken nem szabad dühöngeni. Ezektől még ugyanúgy szereted a másikat. Még ha már ismered is, akkor is szereted.

Sőt, igazság szerint, ha tényleg ott a szerelem, akkor még jobban szereted a másikat, mivel ismered. Ha ott a szerelem, akkor az túléli. Ha nincs ott, akkor elmúlik. Mindkettő jó.

Az átlagos elmeállapot számára nem lehetséges az, amit én szerelemnek hívok. Az csak egy nagyon egységbe rendezett lényben történhet meg. A szerelem az egységbe rendezett lény működése. Nem romantika, köze sincs ezekhez a buta dolgokhoz. Egyenesen az emberhez megy, és belenéz a lelkébe. A szerelem tehát a másik ember legbensőbb lényéhez való vonzódás – és ez egész más. Minden szerelem képes idáig növekedni, sőt, minden szerelemnek idáig kellene növekednie, de százból kilencvenkilenc sosem éri el ezt a pontot. A zavarok és a problémák annyira elhatalmasodnak, hogy mindent tönkretehetnek.

De nem azt akarom mondani, hogy az embernek ragaszkodnia kell. Ébernek, tudatosnak kell lennie. Ha a szerelmed csupán ezekből a buta dolgokból áll, el fog múlni. Nem érdemes foglalkozni vele. De ha valódi, akkor minden vihart túlél. Úgyhogy csak figyelj…

Nem a szerelem tehát a kérdés. A tudatosság a kérdés. Az egész nem más talán, mint egy helyzet, amelyben a tudatosságod növekedhet, és éberebbé válhatsz saját magaddal kapcsolatban. Talán ennek a szerelemnek vége lesz, de a következő szerelem jobb lesz általa; magasabb tudatossággal fogsz választani. Vagy talán ez a szerelem, egy magasabb tudatossággal, megváltoztatja a minőségét. Bármi történjen, az embernek nyitottnak kell maradnia.

A szerelemnek három dimenziója van. Az egyik állatias; ez csupán vágy, fizikai jelenség. A másik emberi; magasabb szintű a vágynál, a puszta szexualitásnál. Nem csak a másik kihasználásáról szól. Az első csak kihasználás; a másik fél csak eszköz az első dimenzióban. A másodikban a másik nem eszköz, hanem egyenrangú fél. Ugyanannyira cél önmagában, mint te, a szerelem pedig nem kizsákmányolás, hanem lényetek, örömötök, zenétek, életetek tiszta kötészetének kölcsönös megosztása. Osztozás és kölcsönös.

Az első birtokló, a második nem birtokló. Az első gúzsba köt, a második szárnyakat ad. A szerelem harmadik dimenziója pedig az isteni: amikor a szerelemnek nincs tárgya, amikor a szerelem már egyáltalán nem kapcsolat, amikor a szerelem létállapottá válik. Egyszerűen szerelmes vagy – nem egy konkrét személybe, hanem egyszerűen a szerelem állapotában vagy, úgyhogy bármit is teszel, szerelmesen teszed; bárkivel is találkozol, a szerelemmel találkozol.
Még ha egy sziklát érintesz is meg, úgy érsz hozzá, mintha a szerelmedhez érnél; ha fákat nézel, a szemedben csillog a szerelem.

Az első eszközként használja a másikat; a másodikban a másik fél már nem eszköz többé; a harmadikban pedig a másik tökéletesen eltűnik. Az első gúzsba köt, a második szárnyakat ad, a harmadik mindkettőn túllép; meghalad minden kettősséget. Nincs többé szerető és szeretett, csak szerelem van.

Ez a szerelem végső állapota, és ez az, amiért érdemes élni, ez az élet célja. Az emberek többsége beleragad az elsőbe. Csak nagyon kevesek lépnek be a második dimenzióba, és a legritkább esetben történik meg, hogy valaki eléri a harmadikat. Csakis egy Buddha, egy Jézus… Van itt-ott egy-két ember, de egy kezemen meg tudom számolni őket, akik elérték a szerelem harmadik dimenzióját. De ha kitartóan nézed a távoli csillagokat, elérheted. És amikor elérhetővé válik, elégedettséggel tölt el. Az életedből nem hiányzik semmi, és ez az elégedettség öröm, végtelen öröm. Még a halál sem veheti el tőled. ”

Az emberek azt mondják egymásnak: “Kedvellek”. Miért nem mondják, hogy “Szeretlek”? Mert a szerelem elköteleződés, a szerelembe az embernek bele kell adnia magát, a szerelem kockázatvállalás, a szerelem felelősségvállalás. A kedvelés csupán pillanatnyi – kedvelhetlek, ugyanakkor lehet, hogy holnap már nem foglak kedvelni; nincs benne semmi kockázat. De ha azt mondod valakinek, “Szeretlek: szeretni foglak, holnap is szeretni foglak. Számíthatsz rám, megígérem.”

A szerelem ígéret, a kedvelésnek azonban semmi köze az ígérethez. Amikor azt mondod egy nőnek: “Kedvellek”, valójában magadról mondasz valamit, és nem a nőről. Azt mondod: “Ilyen vagyok, kedvellek. A jégkrémet is kedvelem, és az autómat is kedvelem. Ugyanígy kedvellek téged is.” Ezzel magadról árulsz el valamit.

Amikor azt mondod valakinek: “Szeretlek”, a másikról mondasz valamit, és nem magadról. Azt mondod: “Szerethető vagy.”A nyíl hegye a másik felé mutat. És ez kockázatos – ebben ígéret rejlik. A szerelem magában foglalja az ígéret minőségét, az elköteleződést, azt hogy beleadod magad. És a szerelem az örökkévalóságot is magában foglalja. A kedvelés pillanatnyi; a kedvelés mentes a kockázattól, mentes a felelősségtől.

A kedvelés és a szerelem különböznek, a hétköznapi szerelem és a spirituális szerelem között azonban nincs különbség. A szerelem maga spirituális. Még sosem találkoztam hétköznapi szerelemmel; ami hétköznapi, az a kedvelés. A szerelem sosem hétköznapi – nem lehet az, mert szükségszerűen különleges. Nem e világról való.

Amikor azt mondod, egy nőnek vagy egy férfinak: “Szeretlek”, egyszerűen azt mondod, hogy: “A tested nem téveszthet meg. Látlak. A tested megöregedhet, de én látlak testetlen valódban. Látom a legbensőbb magodat, a magot, amely isteni.” A kedvelés felszínes. A szerelem mélyre hatol, egyenesen a másik lényének magváig, a másik lelkét érinti meg.

Hétköznapi szerelem nem létezik. A szerelem nem lehet hétköznapi, mert akkor nem szerelem. Hétköznapinak nevezni a szerelmet annyi, mint félreérteni a szerelem egész jelenségét. A szerelem sosem hétköznapi, a szerelem mindig különleges, mindig spirituális. Ez a különbség a kedvelés és szerelem között: a kedvelés anyagi, a szerelem spirituális.”

OSHO