Ez most nem Óz-ról szól
A napokban szóba került az egyik verssel kapcsolatosan a melankolikus jelző…egy kicsit utána olvasgattam Wikipédián, értelmező kézi szótárban és nagyon érdekes dologra lettem figyelmes, nem idézem, csak belinkelem:
Ám, amit saját tapasztalataim és megéléseim mondanak e jelző kapcsán inkább van összefüggésben az egyedülléttel és a magányossággal. Az egészséges érzelmi élethez véleményem szerint hozzátartozik, hogy megtanulunk együtt élni az egyedülléttel, (ez azokra is igaz, akik kapcsolatban élnek, nem feltétlenül kell szinglinek lenni ) elfogadjuk, hogy hol intimitásra vágyunk, hol nagyobb teret szeretnénk magunk körül. A magánynak az egyedüllétnek is megvannak az ajándékai, az egyik például az, hogy megtanulhatjuk tisztelni a szomorúságot, a melankóliát mint az öröm, a derű párját. Hiszen ez is csak energia.
„Az élet mélységeinek megtapasztalása során időnként mély melankólia időszakán megyünk keresztül – van, amikor okkal, máskor ok nélkül. Ilyenkor átéljük a kozmikus magány fájdalmát, és el se tudjuk képzelni, hogy valaha újra boldogok lehetnénk. Ezekben az időszakokban sokat segíthet, ha képesek vagyunk rácsodálkozni az életre és megőrizni kreativitásunkat. A nagy művészet szinte mindig a melankóliából születik, legyen az zene, irodalom, dráma, vagy képzőművészet. Ahhoz, hogy feljussunk a tudat csúcsaira, teret kell engednünk a sötétségnek is magunkban. A kreativitás segít megőrizni a lelki kapcsolatot embertársainkkal. Betekintést engedünk lényünkbe és vigaszt meríthetünk abból, ami ott megszületik”. – Richard Rudd (fordította: Nagy Katalin)
Amit még hozzá fűznék csak annyi, ha tudatosan tudunk ebben az energiában mozogni, mélységeit és magasságait megélni mindkét pólus – azaz az öröm és melankólia között, akkor már csak egy dologra kell figyelnünk, hogy ne azonosuljunk vele.
Akik régebb óta követik az írásaimat, megismerhették Óz-t aki varázsló és a kis Mumpicot. Ám az alábbi vers kifejezetten nem róluk szól, inkább csak arról, milyen is belemerülni a melankóliába mint energiába az általam eddig megismert mélységét bemutatva.
Íme: Ez most nem Óz-ról szól
…
Varázs vesszőt vesztett vén varázsló,
nyúlbogyóval teli csak kalapja,
rossz álomból varázs porát hinti,
a morcosság egyetlen kalandja.
Megborzadva már makacs magánytól –
önmagától áll a múlás elé,
megrémülve, hogy fájhat szabadon –
szavakon lovagol s velük dacol.
Szikes szerelem szétmarta szívét
s egy ócska trükköt rakott helyébe,
mindez fel sem tűnt a varázslónak
a gyászos előadás hevében.
Melankolikus lett mindörökre,
a derűs közönségtől búcsúzik,
réges-régi trükkel szíve helyén
akár az ördöggel is alkuszik.
…
(2018.06.12-13)
Éééésssss…még mindig nincs vége, ugyanis amint befejeztem a gépelést, akkor eszembe jutott a Bonanza Banzai (Kovács Ákos szövegalkotásával) a: Miért nem írsz soha vidám dalt című szerzeménye (bár nekem Bércesi Robi feldolgozása jobban bejön – végül is lényegtelen) de a szöveges rész pont ide passzol:
magas az ég a folyó fölött
a remény a városból elköltözött
fázik az este, hideg a part
miért nem írsz soha vidám dalt?
mért nem írsz soha vidám dalt?
nálad az öröm az meddig tart?
mindig csak az álom, a szerelem hajt
miért nem írsz soha vidám dalt?
vágyakból építesz templomot
vagy elhagyod, vagy lerombolod
új bánat űz, új fájdalom kell
téged a múló öröm ugye nem érdekel?
miért nem írsz soha vidám dalt?
nálad az öröm az meddig tart?
mindig csak az álom, a szerelem hajt
miért nem írsz soha vidám dalt?
míg körbevesz az értetlen zaj
nem is szólhat másról a dal
számodra más nem létezik
ne válaszolj nekik, ha megkérdezik
miért nem írsz soha vidám dalt?
nálad az öröm az meddig tart?
mindig csak az álom, a szerelem hajt
miért nem írsz soha vidám dalt?
mindig csak az álom, a szerelem hajt
nálad az öröm az eddig tart
A világ legnagyobb csodája a derű, és ennél csak az a nagyobb csoda, hogy a derű a melankóliából él.
Na, most van vége :)[/vc_column_text][/vc_column][/vc_row]
