hintaló

2016-11-27
by
in RisingPoetry, Versek
hintaló


Képzeleted festette
hintalovadon vágtatsz,
nem érted, elfelejtetted,
ellene miért nem lázadsz.
Nem fogynak az útszéli fák,
az okosok nem ezt mondták,
előre semmit nem haladtál,
úgy érzed megint alulmaradtál.
Gyeplődön rántasz, leszállsz,
még mindig egy helyben állsz,
dermedten néz melletted a táj,
árokparton virít – ezernyi varjúháj.
A kengyel és a nyerged a helyén,
megigazítod a zablát lovad fején,
az iránytűd délnyugatra mutat,
talán, most nem téveszted utad.
Paripád felnyerít, donga a lába,
próbálod etetni, de festett a szája,
képtelen egy falatot is lenyelni,
nem lesz könnyű – belé életet lehelni.
Egy helyben vágtatni, ma ez a menő,
mitől legyen hát így benne erő,
lobbantsd hát lángra elfásult méned,
hagyd, had eméssze testét az élet.
Pattanj vörösen lángoló nyergébe,
legyen ez lelked örök jelképe,
tűzzel együtt ragyogjon fényed,
hisz senki még nem szeretett,
csak önmagadért – téged.

(2016.10.29)

Kép forrása: Csiszár Zsolt (extrém szobrok)

sorok és enterek a kekszes dobozba 3.

Ezeket se hagyd olvasatlanul