Kálmán

Kálmán

KÁLMÁN

Üres utcát járván,
furcsa dolgot látván,
dermedten, mint bálvány,
koldus ült a járdán.

Rám nézett és meghajolt,
azt hittem, csak tréfa volt,
enni kért és nevetett,
talán ötven lehetett.

Foga elől hiányzott,
hideg tőle kirázott,
látom nem is mérlegel –
másokat nem érdekel, – 

zsíros-e az étele,
milyen volt az élete,
adom neki ebédem,
ennyi csak az erényem.

Nem érzékel ízeket,
Monokróm lát színeket,
kezét nyújtva énfelém,
kéri hívjam szép nevén.

Kimondom, hát Istenem,
arca rezzenéstelen,
emlék most is sebet tép,
könnycsepp cserzett arcot ér.

Elképesztőn képtelen,
egy fotóra felveszem,
fészbúkra is felteszem,
ne legyen már névtelen.

Elaludt hát Kálmán,
Szélből emelt párnán,
fejét hajtva – várván –
angyal üljön vállán.

(2018.03.03)

Kép forrása: Monika-Payer Vajk

 

Ezeket olvastad már?