ló-pó(t)-ló…
– Jól van, látom nincs itt a lovad – szólt flegmán a szamár, ahogy észrevette a lányt, amint magányosan állt a csillagtelepi buszmegállóban.
A lány szomorúságtól fényes szeme megcsillanni látszott a sötétben, egyből meglágyult a szíve.
– Látom lekésted a „csatlakozást”. Gyere velem, elviszlek, oda ahová szeretnéd, még nincs késő, még mindig van lehetőséged rá, hogy változtass. Gyere ülj rám, tüzes öled sárkánnyá változtat, elrepít mindkettőnket a felhők fölé, oda, ahová mindig is vágytál, úgy, ahogy azt mindig is akartad, csak bevallani sosem merted magadnak.
– Ki? Te? Ugyan már ! Na ne nevettess! – mondta a lány szarkasztikus humorával – Hiszen te, „csak” egy szamár vagy! Hogyan is képzelhetném hogy pont te leszel az, aki valóra válthatja az álmom, mikor én már össze vagyok nőve hűséges paripámmal, akit nagyon megszoktam már.
– Gyere – mondta a szamár, – ülj ide, úgy, ahogy szeretnéd, és én már repítelek is. Egy kicsit még tépelődött a lány, végül valami furcsa belső késztetés folytán felült hát a szamárra és görcsösen kapaszkodva a sörényébe nekiiramodtak az éjszakának.
– Nézd, ahogy kezdünk emelkedni, nézd, ahogy testemből áradó meleg és fény kirajzolja neked az alattunk elterülő világot.
A lány sokáig nem merte kinyitni a szemét, nem, mert gondolatai és elméje azt súgták, ilyen csak a mesében van, ez nem lehet a valóság. A szamár szemeiben pedig könny jelent meg, fájt neki, hogy hiába mutatja meg a csodálatos világot, ha nem látja a lány, akkor nem sok értelme van a dolognak. De nem adta fel, mint már annyiszor az életben most is érezte, az ösztönei nem csapják be. Lassacskán a lány is erőt vett magán és félszegen kinyitotta először jobb, majd a bal szemét. Szédülni kezdett, elhatalmasodó tériszonya miatt kérte a szamarat, hogy „most már elég”, „legyen már végre vége”, tegye le, mert a fehér paripa várja, aki már annyira hozzánőtt, annyira megszokta, hogy inkább vele megy a tovább a földön gyalogszerrel, minthogy egy szamárral szárnyaljon. A szamár szomorú volt, de eleget tett a lány kérésének, letette a lányt egy közeli parkban. Még egyszer utoljára megkérdezte a lányt, biztosan így döntött e.
– Bár voltak tökéletes pillanatok- felelte a lány – de ez, nem az a dolog amiért mindent feladnék.
– Érzem – felelte a szamár – és tudom, hogy vannak olyanok, akiknek a tökéletes sem elég.
Azzal hátat fordítottak egymásnak, s mindketten elindultak más irányba, szemük sarkából lopva utolsó emlékképet egymásról.
Ha gyökeret eresztesz a földbe, nem lesz könnyű szárnyaiddal újra felemelkedned, csak ha elvágod gyökereidet, még ha ez most fájón hangzik, és valóban fáj is. A szeretet nincs földhöz kötve. Bárhová is mész mindig szárnyalni fog veled, csak vidd magaddal.
(2015.12.15)
