Összefonódás helyett

…

Délben a legkisebb,
már figyelem egy ideje.
Naphosszat tekereg,
sürög, forog, nyúlik,
mint valami korcsos kinövés testemen.

Mintha csak direkt, szánt szándékkal
ragasztaná testem köré a fény:

– Nesze, itt van neked egy társ,
egy valóban hűséges, csendes kis lény.

Vagy, mintha hozzám festené az élet,
napsugár ecsettel – mondjuk, nem túl színes,
egy kicsit egyhangú is,
de megnövel, kiterjeszt.
(Talán,
mert nem csak testem volna az,
mi e világra árnyékot vet.)

Irigyeltem mindig,
ahogy a falakat járja,
csodáltam, ahogy fura alakban
sosem törik ki keze, se nyaka, se lába,
ahogy átfolyik, szinte minden tárgy felszínén,
és szótlan követ bárhová,
sosem feszegetve a kérdést:
Na, tudod-e, Ki vagyok Én?

Megszerettem,
hidd el,
és hiányzik,
ha nincs napfény,
lehet, önmagába zuhanva kucorog valahol,
valahol,
ahol talán sosincs napfény.
Egyszer elhatároztam,
követni fogom,
mire lemegy a nap,
gondoltam,
eggyé válhatok vele,
nem eresztem,
szorosan átkarolom.

Hiba volt hinnem,
hinnem, hogy az enyém,
hiba volt az is,
mikor megcsillant a remény,
napnyugtával összemosódik
a többi kóbor árnnyal,
hogy enyém melyik lehet,
örökre ezzel a talánnyal fekszem,
immár sokadjára.

S álmomban elszigetelem magam,
összefonódás helyett,
mint, ahogy
elhomályosítja az elmét a vak hit,
vagy az értelem az érzelem felett.
…

(2023.05.03)
Kép forrása: http://monikapayerphoto.com/