Segítséget nyújtani
Segítséget nyújtani
(…a Valós történet című írás folytatása, ha még nem olvastad, mindenképp azzal kezd…)
Rögtön az elején megkockáztatom, hogy nem könnyű segíteni, segítséget nyújtani másoknak. Nem vagyunk egyformák, így a hétköznapi problémáink sem egyformák. Mindenkinek megvan a sajátja, és igyekszik azzal foglalkozni, jó esetben örül, ha a sajátjaival meg tud birkózni, nem, hogy erőn felül -másokon segíteni. Sőt, azt is meg merem kockáztatni, hogy gyakran használjuk mások megítélésre a: Neked könnyű -szófordulatot, megfeledkezve arról, hogy mindenkinek a saját problémáját megoldani a legnehezebbnek tűnő feladat. (erről írtam már az Ítélkezés mentesen című írásomban)
Sokáig én is így voltam ezzel, nem tagadom, nincs értelme. Az a gondolat töltötte ki a segítségnyújtással kapcsolatban az életemet, hogy a társadalomban vannak erre hivatalos szervek, hivatott szervezetek, akik ezért kapják a fizetésüket, hogy mindezt megoldják. Ez a feladatuk, ezért kapnak fizetést, mi pedig ezért fizetjük be az adóforintjainkat, hogy ők tehessék a dolgukat. Tévedtem. Sok mindenben tévedtem, mert sajnos a valóságban nem így van. Itt a szentimentalizmus nem segít. Vannak látszatmegoldások, vannak nesze semmi fogd meg jól megoldások, de igazán, ha nagy baj van, a lakosság, a civilek azok, akik segítő kezet nyújtanak (persze, lehet, hogy ismét csak tévedek). Persze, minden úgy jó, ahogy van. És tényleg úgy jó, ahogy van, egészen addig, amíg közvetlen környezetünkben vagy esetleg saját magunkon nem tapasztaljuk meg ennek ellenkezőjét. Mindenkinek megvan a saját problémája, amivel naponta, vagy időszakosan, de szembe kell néznie. Mégis, azt tapasztaltam, hogy vannak állandósult problémák, melyeket sem egy rendszerváltás, sem pedig fegyveres vagy demokratikus megoldás nem tudott megoldani, évek, évtizedek, évszázadok, évezredek alatt. És ez fura. Fura, mert elvileg erre törekedtünk mi emberek. Nézzük a teljesség igénye nélkül ezeket a problémákat.
Az első és legfontosabb, hogy rögtön születésünket követően életben kell maradni, holott, ha nem lélegzel, meghalsz, ha nem eszel megfelelően, meghalsz, ha nem iszol megfelelő mennyiséget, meghalsz, ha nem vagy egészséges, meghalsz, ha nem túl hideg van, meghalsz, ha túl meleg van meghalsz és sorolhatnám vagy sorolhatnánk szinte vég nélkül.
Tehát a végeredmény, ami elkerülhetetlen az, hogy bármit és bárhogy teszünk, a végén meghalunk, azaz bekövetkezik az az állapot, amit halálnak nevezünk.
A másik igencsak érdekes jelenség a megélhetéssel, pénzkereséssel, a lakhatással kapcsolatos. Ismerőseim, barátaim elmondása alapján, valamint családomban dédszüleimig visszamenőleg vizsgálva, illetve egy picit tovább mentem az időben vissza, de minden generációban jelen volt a fenti kérdéskőr, függetlenül attól, hogy a családban épp grófok voltak, vagy hétköznapi kispolgárok, munkások vagy válogatott cigány legények, azaz mindegy milyen státuszúak voltak. Még a legrangosabbak is, bárhol a világban.
Harmadsorban a rendszer. Igen, sajnos a rendszer maga is probléma (mindegy, hogy mely korszakot vizsgáljuk), és mindegy milyen társadalmi szerveződést (ősközösséget, ókort, középkor, szocializmust vagy kapitalizmust) és tudom: „Na, te nagyokos, akkor mondj jobbat, ha tudsz. Mit gondolsz, majd te fogod megoldani azt a problémát, amit évezredek óta senki nem tudott?” Nem gondolom, fejben végigjátszottam sokféle módosítást, de arra jutottam, hogy mindnek ugyan az a végkifejlete. Akkor talán pont mi, emberek vagyunk a probléma? Talán. Tisztában vagyok vele, hogy ezt egy ember nem tudja megfejteni, sem megoldani, sőt, egyik pillanatról a másikra sem lehet megoldani. De egy valamit sejteni, tudni vélek. Radikálisan kell újra gondolni, értelmezni az életet, létezésünket, ha a fenti kérdésekre választ akarunk kapni, hiszen az évezredes megoldások nem vezettek célra. Ehhez nagyon sok „máshogy gondolkodóra” van szükség, minden társadalmi rétegből. Legfőképp az egyén kezelésével, az orvoslással, az oktatással és a szociális szakterületekkel kapcsolatban.
Személy szerint az a véleményem, hogy az embereknek meg kell ismerniük önmagukat. Nem csak azt, hogy miként definiálják magukat, mint ember, hanem ennél sokkal mélyrehatóbban. Ehhez számos megoldást nyújt jelenleg is társadalmunk, ám sok közülük azért eredménytelen, mert nem egyénre szabott, nem egyén specifikus, hanem csak nagy általánosságokban, ahogy régen volt mondani szokás – beskatulyázva vizsgálódik és kezel. Önmagunk megismerését követően lehetőségünk nyílik saját erősségeink, mondjuk úgy géniuszunk kibontakoztatására és ezek függvényében a megfelelő szerep betöltésére a társadalomban. Igen. Ez azt jelenti, hogy a jelenleg hatalmon lévők közül nem mindenki a valódi képességeinek megfelelő pozíciót tölt be. Játszunk egy kicsit. Tételezzük fel, hogy ez a gondolatmenet működik, működő képes. Önismeretünket követően, mindenki valóban a megfelelő helyre kerül. Hogyan tovább? Meg tudjuk-e változtatni, oldani azokat az évszázados, évezredes problémákat, melyeket a bevezetőmben felvázoltam. Megoldódik-e a létezésért, létfenntartásért folytatott küzdelmünk? Nem, hiszen a testet etetni, itatni, gondozni kell, (természetesen a szellemet és a lelket is) még akkor is, ha ezekhez a szükségletekhez kvázi ingyen jutunk hozzá. Azaz, akkor is fel kell építeni egy társadalmat, ami ezeket a szükségleteket előállítani, működtetni, szolgáltatni tudja. Ehhez erőforrásokat kell hozzárendelni, amik itt a Földön végesek. Ebből következtethető, hogy bármit is teszünk, vagy tehetünk, mindig egy folyamatos körforgás részesei vagyunk. Az újszülötteket táplálni kell, a fiatalokat felnevelni, önmagunkról és az idősekről gondoskodni, halottjainkat pedig eltemetni stb. Körforgás, mint egy végtelennek tűnő ciklus, egy kőr, mely visszatér a kezdetekhez, önmagába. Minden úgy jó, ahogy van. A megoldást, ha egyáltalán létezik -máshol, máshogy kell keresni, ha egyáltalán képesek vagyunk rá.
Az elménk fura egy szerzemény, önmagáról gondolkodni, önmagát vizsgálni képes, és mint ilyen nem más, mint ugyan annak a körforgásnak a része, mint amit fentebb említettem. Így megkülönböztetni a valódi megoldást, az elménk szülte látszólagos megoldásoktól szinte lehetetlen. Figyeld csak meg. Itt és most ebben a pillanatban. Nem lehet egyszerre figyelni és gondolkodni. Ha figyelsz, meditálsz vagy kontemplálsz észreveszed azt kis rést, ami a figyelem és gondolat között születik. Próbáld ki most. Meg fogsz lepődni. Az elmédben nem találod meg a válaszokat, mert aki az elmét létrehozza, és működteti, az te magad vagy. Gondolataink, cselekedeteink pedig csak kifejező eszközei annak, amik valójában vagyunk. Ne keress kész válaszokat, mert olyan nem létezik. Sőt, ne fogadj el semmilyen választ sem csak azért, mert tőlem vagy más okosabb, bölcsebb embertől származik. Csak figyelj. Befele.
Segítséget nyújtani. Ezzel a gondolattal kezdődött ez a rövidnek épp nem mondható szösszenet és most lám, hová jutottunk, hová lyukadtunk ki. „Segíts magadon, Isten is megsegít” – tartja a mondás talán nem véletlenül. De vajon mindenki képes önmagán segíteni? Értelmét veszti-e számos kérdés mindezek függvényében, amit az előző írásomban feltettem:
Ki merünk-e állni egy hibás rendszerrel szemben?
Fel merjük-e emelni a hangunkat másokért, együtt, ha kell?
Kit vagy kiket terhel a felelősség?
A választ rátok bíznám. Most mennem kell, fel kell tennem a krumplit főni, és mint az előző írásom, ezt is inkább egy verssel fejezném be, de hamarosan folytatni fogom, megígérem.
Köszönöm, ha végig olvastad.
(2022.11.22)
A szannjászín
…
valakivé válva
lemaradsz az életről,
semmit nem fogsz megérteni
a benned lakó lélekről.
illúzióban élve
kijátszva egód cseleit,
magadon viselve
szerepek sebhelyit.
a kereső útjára lépve,
egy vágy fog hajtani
elindulsz csendesen
ki tudja, meddig fog tartani.
az út végére rájössz,
a keresés hiábavaló
végig csak illúzió volt
a tarisznyás útravaló.
mindvégig benned élt
mindaz mit kerestél,
megtalálva önmagad
egy tükörnek meredtél.
örömmel adod át magad
mindennek mi feloszt,
forma nélküli tudatod
rólad készít eposzt.
…
(2018.03.25)
Kép forrása: saját
