Valós történet
Valós történet
Mostanában elég sokat dohányzom, napi egy-másfél dobozt is elszívok, noha teljesen tisztában vagyok vele, hogy egészségtelen. A dohányzás ellazít, megnyugtat, a nikotin pedig felpörgeti az agyam, segít gondolkodni, megoldást találni és képes vagyok még vagy ezernyi indokot találni, amiért nem teszem le. Ebben, mindig jó voltam. Kifogásgyártás, sokkal egyszerűbb, mint szembenézni magával az okkal, ami miatt dohányzom.
A nagy pénzrablás című sorozatot utolsó epizódját fejeztem be, és kerestem volna a következő lazító sorozatot, amikor rájöttem, elfogyott az utolsó szál is a dobozból. Már rányomtam a gombra – Új és népszerű – közben öltözködni kezdtem, mert az egyik hülye íratlan városi etikett szerint, csak a csórók járják a várost szabadidő ruhában. Pedig szabad időm volt. Olyannyira, hogy a szabad időm a szokásos délutáni rutinom részét képezte. Minden nap, a belváros felé vettem az irányt, megszokott időben, megszokott útvonalon, a megszokott tempóban. Megszokott egykedvűséggel. Talán mindez, csak a függőségem részét képezte vagy az is lehet, hogy észrevétlenül a megszokásaim rabjává váltam. Talán mindegy is. Nekem is feltűnt, hogy gyaloglás közben mostanában sokat bambulok, mintha gondolkodnék, figyelmetlen vagyok, későn veszem észre, ha rám köszönnek, vagy ha nekem kellett volna köszönnöm egy ismerősnek.
Valós történet. Ez volt az új sorozat címe, amit a Netflixen kidobott a kereső, és azon gondolkodtam, hogy egy valós történeten alapuló sztorinak, ki a fene adná pont azt a címet, hogy valós történet. Legfőképp, miért? Hozzá vagyunk szokva, hogy a történeteket kiszínezzük, átírjuk, megmásítsunk némely fontos, vagy kevésbé fontos elemét a sztorinak, néha hencegésből, néha kivagyiságból, néha csak azért, hogy jobb színben tüntessük fel magunkat mások szemében. Néha meg csak azért, mert a valódi szereplőket nem akarjuk kellemetlen helyzetbe hozni, esetleg megbántani, rossz színben feltüntetni. Talán félelemből, talán azért, hogy mentesüljünk a felelősség alól, mint az élelmiszerek papírjain, amin fel kell tüntetni az allergén anyagokat. Hát valahogy így:
* A történet kitalált, nyomokban, dióféléket, mogyorót, és valóságos elemeket tartalmaz!
Talán minden hírnek, cikknek, írott vagy mozgó, állóképes tájékoztatásnak, reklámnak az apróbetűs részében fel kellene tüntetni, mint a gyógyszerek esetében a gyerekek által is kívülről fújt szlogent. Igen. Azt.
Öngyilkos 2 órája
Kiugrott egy budapesti férfi a pláza teraszáról
Saját kezével igyekezett véget vetni életének egy budapesti férfi Siófokon.A Rendőrség megerősítette, hogy hétfő délután egy ötven éves budapesti férfi kivetette magát a Sió Pláza teraszáról. A rendőrök nem sokkal 16:30 után kapták a bejelentést az esetről.
Amikor kiérkeztek a helyszínre, a férfi még eszméleténél volt. Úgy tudjuk, túlélte a zuhanást és súlyos sérülésekkel kórházba szállították.
A rendőrség nem folytat eljárást az ügyben.
forrás: https://www.sonline.hu/helyi-kek-hirek/2022/11/kiugrott-egy-budapesti-ferfi-a-plaza-teraszarol
Történetesen pont ebben az időpontban a napi rutinnak köszönhetően a helyszínen tartózkodtam, még pontosabban, a helyszínnel szembeni dohányboltból léptem ki az ajtón. A zuhanást nem láttam, a térkövön elterülő testet igen. A közelben tartózkodók azonnal segítséget hívták. A mentők hamarabb kiértek, mint a rendőrök, (csak halkan és zárójelben jegyezném meg, hogy a rendőrség közelebb van, mint a mentőállomás) bár, az is furcsa volt, hogy ez utóbbiak, épp a tér távolabbi felén parkoltak, de jóhiszeműan arra gondoltam, mindez, az eljárási protokoll része, nem pedig a viccekben megszokott mentalitásnak köszönhető. A látványt nem részletezném, filmekben sok ilyet láthat az ember. Viszont, a hozzám hasonló bámészkodók arcára kiülő, már-már a levegőben is tapintható döbbenetet. Igen. Néztem az arcokat, néztem, ahogy szembesülnek az élet törékenységen, és egymás után teszik fel a kérdéseket.
Hogy történhetett mindez?
Vajon él még?
Hogy-hogy nem volt vele senki?
Hogy-hogy nem vette észre senki?
Minek kell történnie valakivel, hogy ezt a megoldást válassza?
Ez egy segélykiáltás?
Így akarja felhívni magára a figyelmet?
Én ez utóbbi mellett döntöttem magamban, természetesen, figyelembe véve az összes előbbiekben felsoroltakat, hiszen, ha valóban öngyilkos akart volna lenni, akkor a pláza helyett a víztornyot választja, onnan a végkifejlet már jobb eséllyel visszafordíthatatlan.
De térjünk vissza a figyelemfelhívásra, mint lehetséges opcióra.
Voltak-e figyelmeztető jelek?
Állítólag a szakirodalom szerint, a figyelmeztető előjelek nem mindig nyilvánvalóak, és személyiségtől függően mások és mások. Némelyek világosan kinyilvánítják szándékaikat, míg mások titkolják, hogy az öngyilkosság gondolata foglalkoztatja őket. OKÉ. De, hogy jutunk el odáig. Ez általában nem egy pillanat műve (talán Jimmy kivétel, bár ebben is van kétségem). Nem egyik pillanatról a másikra jutunk el a döntésig (bár a döntés, valóban egy pillanat műve), a cselekményig, hanem egy hosszabb folyamat következtében, ahol, minden látszó és látszólagos történésnek szerepe van, szerepe lehet. Leggyakrabban talán az elkeseredettség, kilátástalanság, valami olyan élethelyzet, amivel úgy érzzük, nem tudunk megbirkózni, stressz, anyagi gondok, szerelmi válság, szakítás, netán alkohol, drogok vagy súlyos betegség stb. Ugye. Milyen könnyűnek tűnik. De az út, ami a felsoroltakhoz vezetett, már csak keveseket érdekel. Szemet hunyunk vagy mossuk kezeinket. Önös, vagy csak pillanatnyi érdekeket veszünk figyelembe. Nem tudatosul bennünk cselekedeteinek súlya, hosszú távú következménye. De hát honnan is tudnánk? Akár a bevezetőben említett sorozatban. Az első részben még fogalmunk sincs, hogy a befejezés happy end lesz-e, vagy nem. Úgy gondolom, egy kicsit hosszúra sikerült ez az írás, ha esetleg érdekel valakit, akkor majd egy másik írásban fejteném ki, részletesebben. Addig magamnak, még pár kérdés, hogy el ne felejtsem.
Ki merünk-e állni egy hibás rendszerrel szemben?
Fel merjük-e emelni a hangunkat másokért, együtt, ha kell?
Kit vagy kiket terhel a felelősség?
Nem ítélkezem, de fontosnak tartom és foglalkozni kell a témával, mert úgy látom, (persze, lehet, hogy nem helyesen) de a médiának, a társadalomnak és a vezetőinknek az egyén mellett ugyan akkora szerepe van, mint nekünk, akik esetleg szemet hunyunk vagy a szőnyeg alá söpörjük. Tudom, tudom, szentimentalista vagyok, megkockáztatom, hogy még realista sem vagyok, tudom azt is, hogy ma még foglalkoztat minket, holnap esetleg hozzá szokunk vagy elfelejtjük, aztán a facebook majd figyelmeztet, hogy van egy emlékünk.
Ezért inkább egy korábbi versemmel zárnám gondolataim.
Köszönöm, ha elolvastad.
(2022.11.22)
Újabb formáció
…
Nézzük a képernyőt
végtelenített hírfolyam,
hopp, egy impozáns szelfi,
tizenkettő egy tucat,
majd egy öreg, a hidegben megfagy.
Gördítünk lejjebb,
egy újabb fura életkép,
sukár verda és egy rolex –
majd gazdátlan kutya
várja, vívódva végzetét.
Aztán egy halálhír:
híres hazánkfia meghalt,
majd egy fotó, (közeli)
sok okossággal,
hogy meghalld.
A görgetés meg nem áll,
mintha időt játszana kezünk,
Keith Richards – hetvenöt?
nocsak, nocsak,
tán káprázna szemünk?
Élj zöldebben,
kell a bolygó még nekünk,
hoppá-hoppá:
megint kipusztult egy állatfaj –
ezért sem fog fájni már fejünk.
Még egy kis adalék,
ki, mikor, hol,
mit ivott – mit evett,
kattints a következőre,
egy újabb cukiság kér helyet.
Átformálni magunkat, kihívás –
az ipari forradalom után,
az információs társadalom
már nem a spájzban van,
önelégülten ül trónusán.
…
(2019.12.15)
