Verselő padok - Siófok — Rising Poetry

A vers néma, adj neki hangot.

Szeretettel köszöntelek az első, siófoki Verselő padok nevében.

Minden leolvasással, illetve a böngésző frissítésével újabb és újabb verseket olvashatsz,
vagy kedvedre böngészhetsz a tartalmak között.

kérj és megadatik

…
Nem tudom mi vár,
most félek,
a legutóbbin elbuktam,
mégis érzem,
egy új esélyt kaptam,
amivel illene most már élnem.
Félek elengedni
az utolsó szálat,
ami még ide köt
és játékban tart,
félek,
hogy nem lesz már minden,
ami volt, a megszokott,
a megtanult, az ugyan az.
Félek, hogy elvesztem
mindazt, mit szeretek
e földi létben,
a szerelmet, a játékot,
a testi, lelki örömöt a bánatot,
s mindent, ami
emberi gyarlóságommal
együtt azzá tett,
akit most is szeretek és féltek.
Nagy volt a szám!
Bevallom.
De most félek.
Félek, hogy látja,
képtelen vagyok rá,
félek, hogy kiderül,
nekem ez nem is jár,…
hogy ennyi volt,
nekem – itt a határ…
és félek, hogy rájövök,
minden, de minden csak hazugság.
Ámen.
Ám, nem,…
nem meghalni félek,
az bárkinek könnyen megy,
hogy élni,
élni merek-e úgy,
ahogy Tőled látom,
tanulom,
ahogy még nem tapasztalhattam,
mint, körülöttem senki sem.
A magánytól is félek,
hogy újra mindenki
távoli lesz,
félek, hogy eltávolodom,
azoktól, akiket szeretek,
kik nem tarthatnak velem,
kiknek más útjuk van,
máshogy, másfelé,
kik még ezután is,
hívnának,
szólítanának nevemen.
Vágytam e pillanatot,
álmaimban,
imádságban,
szinte mindennap kértem,
most mégis, hogy eljött,
félelem lett úrrá rajtam,
amit nem is igazán értek.
Annyi mindent írtam már róla,
megélt valóságot és mesét,
kitaláltat, tanulságost,
mégis, ez- az utolsó elengedés
most annyira nehéz.
Ezernyi kis halál volt már,
és megannyi engedés,
megértéseken túl,
felismerések, megbocsájtások,
de valahogy az egész,
most, semmit se ér.
Nem tudom
mit kívánjak magamnak,
hogy bátor legyek
vagy merész,
vagy inkább azt kívánjam,
maradjon már így –
amíg élek – ez az egész.
Nem akarlak várakoztatni,
de, még egy cigit elszívok
mielőtt belépsz,
erőt veszek megamon,
hisz láthatod,
nekem ez mennyire nehéz.
Érzem,
tarkótól lefelé
a gerincem mentén
testem már bizsereg,
míg a félelemtől –
elmémben –
egy kicsinyke én
vacogva didereg.
Ágyamban fekszem.
Remélem, az álom is
hamarosan utolér,
s reggel, mikor ébredek
a valóság vélt tengerén,
régi testemben –
tükörbe mosolyog
az új, az igazi,
a valódi ÉN.